Előző bejegyzésünkben közöltük Závada Pál szeptember 4-én, a kerékpározás kultúrtörténetét bemutató FreeCikli kiállítás bemutatóján elhangzott megnyitó beszédét. Jelen posztunkban közöljük a beszéd második felét.

Gyerekkoromban, a hatvanas években faluhelyen (de a kisvárosokban is) a legtöbben – az óvodásoktól az idős asszonyokig – biciklin járunk. A magam részéről: iskolába, hegedűórára, a nagymamámhoz, a haverjaimhoz, őrsi gyűlésre, boltba – vagy csak úgy, bringázni: a mezőhegyesi hídhoz, apám munkahelyére, a „brigádra”, a kopáncsi téesz-irodába édesanyámhoz, olykor Orosházára, sőt, egyszer Szegedre és vissza ugyanaznap (kétszer 60 kilométer).

A hangulat itt borongósan őszi, az utca néptelen, két kalapos ül csak a padon, megy az utcán a kisvonat, elöl egy ritkaság – Volkswagen –, s hátulról egy ZIL érkezik. De bicikliből legalább tíz van fölakasztva a korlátra. (Közbevetett, ám fontos megjegyzés: A bringáját akkoriban egyikünk se zárta, ám lopásról még csak nem is hallottam.) Ez volt a mi főutcánk. A rettenetesen szürke, poros-sáros, kopott puha-diktatúra falusi főutcája az akármikori szabad bringázhatás friss levegőjével.

      Nem létezik helyi tömegközlekedés, alig van autó, viszont a lovak téeszbe-léptetésétől, 1960-tól kezdve magánember szekéren vagy gumiskocsin se szállíthat (de alaposan megcsappan a téesz-fogatok száma is), tehát a hurcolást és cipekedést illetően is a bringa teszi a legnagyobb szolgálatot. Bizony több terhet képes elhordani, mint az önmagában is súlyos, és csak személyszállításra jó motorkerékpár. A bicikli csomagtartóján úgy lehet gyereket vinni (lábakat szét!), hogy közben bevásárlószatyrokat is akasztunk a kormányra.

A piacnapi kisipari árukészlet kiszállításának is – a talicska mellett – a kerékpár a fő szállítóeszköze. De a magunkfajta disznótartók kukoricát vagy árpát daráltatni is a biciklis gyereket küldik a terménydarálóba: otthon a nagymama, visszajövet a darálós bácsi segítségével az ember rádönti a teli zsákot keresztbe a bringára – így hajtani persze nem lehet, csak tolni, de azt akár fél kézzel is.    

      És aztán egyensúlygyakorlatokkal kísérletezzük ki, mit bír el a hátsó csomagtartó úgy, hogy az ülésre fölülve hajtani is lehessen: Tele zsák gabonát nem, de fél zsákot stabil csomagtartó esetén, jól rögzítve igen, korpából viszont teli zsákot is. Csakúgy, mint lucernából és egyéb zöldtakarmányból – kukoricafattyúból zsák nélkül is föl lehet kötözni egy jó nagy ölrevalót, pelyvából pedig akár két zsákkal. Mákfejből viszont (mert máktöréskor, a megtömött papírzsákok sok-fordulós szállításakor dönthetünk világcsúcsokat) egyszerre akár három-négy zsákot is hazavihet az ember a csomagtartóján.

Bringán jár az osztályfőnökünk, Zoli bácsi is – hát persze, gyalog át sem érne tízpercben a Pósa utcaiból a nagyiskolába vagy onnan a gépállomásiba, tudniillik még a felső tagozat (a négyszer négy osztály) is három épületben van elhelyezve. Hajtókás pantallóját acélcsíptetővel fogja föl, hogy a fogaskerék be ne kapja, s a tanári karban ő az egyetlen, aki még indulás előtt is rágyújt: Hetyke szipkába Kossuthot illeszt, benzines öngyújtóval csihol lángot, és kényelmes női biciklire, szivaccsal kitömött ülésre száll, hogy lassú tempóban pöfékeljen át a katolikus kert bringaösvényén. Boldogtalan orosztanárnőnk – ha fölolvas, oldalvást ül föl a padra, némi belátást engedve a szoknyája alá – dús combja között sodródó köpenyszárnyakkal kerékpározik. Míg a pályakezdő élővilág-tanárnő, ez a fiúfrizurás friss-asszonyka annyira szégyellős, hogy biciklire csakis nadrágban ül. Képünk – amely csupán illusztráció – nem őket ábrázolja. De menjünk vissza a kezdetekig!

Ez itt a legrégebbi, amit találtam – nemcsak kerékpárból, hanem cséplőgarnitúrából is. Nem tudom, ki készítette, sem azt, hogy kik vannak rajta, csak azt, hogy tótkomlósiak. Kancsó János helybéli orvos barátom mentette meg az enyészettől – ő jelenti a Tótkomlósi Digitális Archívum nevű intézményt, sok ezer (s mint látjuk, nem akármilyen minőségben) beszkennelt fotóval. 

Itt maga a képeslap rossz fénykép-minőségű, de minthogy a „Hangya” előtt csődülők között biciklista is van, meg kell mutatnom ezt is.

Ellenben a most következő a helybéli (és nemcsak helybéli) archív fényképészet csúcsa. Aki szokott nézegetni régi falusi képeket, tanúsíthatja, hogy a legkitűnőbbeket a valahai cséplések alkalmából beállított nagytotálok között lehet megtalálni. A cséplési képekhez komoly hagyomány s igen magasfokú fotográfusi szaktudás fűződött, amelynek gyakorlására az én falumban vagy a tót Paulik Pált vagy a zsidó Weisz Sándort hívták ki a szérűskertekbe. Ezt az utóbbi fényképezte. A cséplést fölvonulásával tiszteli meg az érintettek apraja-nagyja – ki-ki a maga szerepének jelmezében és kellékeivel: fehér nyári ruhában gyöngysorral, motoros-szemüvegben biciklivel, gépészi olajos ancúgban, pelyvapor ellen bekötött fejjel vagy éppen ingben-gatyában, vasvillával –, a nagymamának még a karszékét is kiviszik. Ez mostanában a kedvenc képem – egyebek közt prózám megújulását remélem tőle –, nem lehet véletlen, hogy biciklista is szerepel rajta.

Csatorna-ásási munkálatok a helyi Szárazér nevű folyócska szabályozásakor 1942-ben. Termelési fotó – nincs rajta jelzés, de ilyen minőségben aligha készíthette más, mint a Weisz vagy valamelyik fia. Talán megbocsátható, hogy ez a kép csak a rajta szereplő két bicikli ürügyén került most ide.

Itt egy oldal falunk evangélikus lelkészének, Koppány Jánosnak önélettörténeti fotóalbumából. Az ifjú pap ezen a képen látható először Luther-köntösben – de hölgyek is szerepelnek itt, köztük bizonyos Lóczy Manci a biciklijével.

Most két főtéri képet fogok mutatni. Közös bennük, hogy mindkettőn csak nagyítóval lehet kivenni a bicikliket, illetve a biciklistákat. De ha más nem, a torony garantálja, hogy mind tótkomlósiak. Ez egy 1937-es felvétel, akkor még itt volt hétfőnként a piaci bazár – valaki bringát támasztott a sátorfának.

Ez pedig egy 1952-es képeslap - szintén a főterünket ábrázolja. Két apró részlet: Ez itt már egy mozi, a helyén '44-ben azonban a gettót jelölték ki, s innen vitték el többek közt a fényképész Weiszéket is. Itt Pedig három-négy biciklista indul útnak éppen.

Ez pedig hosszú évekig volt a kedvenc képem – képes újságban, könyvben, dokumentumfilmben meg így, kivetítve is többször mutogattam már –, a főtéri szálloda, a földszintje közepén a kávéház, vagyis az étterem, tőle jobbra és balra pedig boltok. Az akár a százszorosára is kinagyítható fotó Weisz Sándor munkája, aki mellesleg ebben a tárlóban hirdeti szolgáltatásait. Gyönyörű kép, nem lehet véletlen, hogy biciklista is szerepel rajta.

Úgyhogy nem tudok nem eldicsekedni vele: Énnekem ezzel a biciklistával már meghívóm is készült – ez sem lehet véletlen.

      De voltaképp csak azt akartam mondani, hogy gyerekkoromban a nagymamák is kerékpároztak. Manapság viszont – kivált itt, Budapesten – a biciklis kultúra (melynek egyébként legyen áldott a neve!) mintha inkább csak a bringa-szkafanderes, versenyző pedálgépeket jelentené, akik – kerékpárutak híján – az autók között próbálnak maguknak hősiesen életteret kiszorítani, és az autók városi sebességével is versenyezni. Melyikünk tudná a nagymamáját elképzelni köztük?, és ugyan hogy biciklizne az a nagymama, ha a Nagykörút, az Üllői vagy a Rákóczi út-Erzsébet-híd vonalán akadna dolga? Szándékosan említem a legszélesebb utakat, ahol bőven elférne a bicikliút is – akár a széles járdák rovására is. (Az Andrássy út bicikliútja, mindenki tudja, az autó-parkolósáv miatt életveszélyes, vagyis tévedés.)  

      Mert azok a biciklisták, akikre még a mi bringa-kultúránk megmondóemberei is keveset gondolnak, nem az autósokkal akarnak vetélkedni. Hanem járókelők inkább. Olyan egyébkénti gyalogosok, akik nyeregben ülnek éppen, vagy mert a szokásosnál messzebb akad dolguk (és megkímélik autójuktól a várost, csakúgy, mint a zsúfoltságtól a tömegközlekedést), vagy mert a testedzésnek erre a módjára vágynak, és akár az egész családot, az óvodástól a nagyszülőkig bringára ültetik, s mondjuk a budai Duna-korzó felé veszik az irányt. Ki tudja közülünk ezt a konvojt elképzelni a Szabadság-híd egyetlen autósávjában? Pedig a mi bringa-megmondóink ezt vívták ki nekünk: a híd fölújítását követően (föl is van festve) kerékpározzunk az autósávban!

      Hát jó, de hadd ne legyen az ilyesmi kötelező, kedves barátaim! Ajánlanék hát valami egyezséget – addig is, amíg nem teljesül követelésünk, miszerint ceterum censeo: bicikliutat minden útvonalra! Mégpedig hogy 1.) ám osztozzon az autókkal az úton tetszés szerint a biciklisták gyorshajtó frakciója, ámde 2.) az, aki serdületlen gyermeke, hajlottabb korú szülője, nagyszülője avagy enmaga testi épségét (sajnos nem ok nélkül) mégiscsak félti, s átmenetileg inkább lemond az akadálytalan száguldás élményéről a biztonság kedvéért, az osztozhassék a gyalogosokkal a járdán. Persze csak az erre alkalmasan széles járdán (és jobb, ha ezt aszfalt-fölfestés is jelzi), és persze a gyalogosok elsőbbségének szigorú megadása közepette. Magyarán ha utamban áll a gyalogos, csengetés nélkül(!) leszállok, és kikerülöm. Magamat. Tudniillik másik lábammal magam is gyalogos vagyok. Amiképp alkalomadtán autós is vagyok, így aztán ha két keréken avagy két lábon látok meg valakit – hát mint a hímes tojásra, úgy…!

      És ezt nagyon hangosan mondom (azért vállaltam el ezt a mai beszédet, hogy ezt elmondhassam), mert édes hazám, drága nemzetem autósainak hadd-ne-mondjam-mennyire-döntő hányada tűrhetetlenül agresszíven dönget és szorít le, és sodorna el biciklist, gyalogost, ha az nem volna elég fürge – még járdátlan útról és üdülőövezetben is. Nemhogy egyéb utakról és zebrákról – ami civilizált országokban manapság már elképzelhetetlen. Csak minálunk mindennapos. Hogy kiordít a volán mellől az illető: Ha nem fékezek, eltaposom!, és maga itt biciklizteti a gyerekét?! És történik ez egy vízparti szabadstrandon.

      Midőn ezt írom, úgy képzelem, hogy ide, a Kiscellibe is bringán fogok érkezni – a távolság és a cipelnivalók dacára is. Feltéve, ha az időjárás is megengedi. Noha magára a dombra jobb, ha inkább föltolja csak a járművét az ember. De nem kérdés, hogy érdemes. (Zárójel: Az időjárás nem engedte meg. És momentán nincs is a családban elegendő bringánk.)

      Freecikli – Budapest 2010. A kerékpár kultúrtörténete. Vagyis egy kicsit a szabadságé is. Vagy nagyon is a szabadságé?, mert lehet, hogy olyan idők jönnek, amikor egyre inkább rászorulunk egyebek közt a magunk elidegeníthetetlen biciklista-szabadságára?

      A kiállítást megnyitom.

© Závada Pál

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.